Részlet Rozsnyai János helytörténész, szépíró elõszavából:

"A szerzõ a képzõmûvészetek szakértõje, mégis úgy gondolta, hogy írásban eleveníti föl gyermekkorát. Szívem szerint a memoárok közé sorolnám ezt az írást, ha irodalmi mûfajok között kellene föltétlenül elhelyezni, de ahogy a szerzõ is utalt rá bevezetõ godolataiban, nem ilyesmi a célja...

A visszaemlékezés valós, megtörtént eseményeken alapul. Néha-néha elõkukucskál valami a kökénybokrok sûrûjébõl, a kápolna hûvös mélyérõl vagy a nagy, öreg fogócskafa fényesre koptatott ágai közül, és ez a valami a történelem, amely idõnként szédítõ szépséggel, idõnként kínzó kegyetlenséggel kacsint ránk...

Ha elolvassuk az írást, szárnyakat kapunk és visszaröppenünk a múltba, de fõleg mi idõsebbek kapunk a történelemtõl egy pótvizsga lehetõséget.

Aki olvassa, megmerül a Csorgó vizében, csúzlival lövi a levesbe való fácánt és belekarcolja a falba az imádott leány nevét. Ilyesmi az, amikor egy festõ ír. Itt nem ecsettel ábrázolta a letûnt világ kis szeletét, hanem szavakkal...     Az ötvenes-hatvanas évek majori világát mutatja be, gyönyörû írói eszközökkel."