Az írónõ idõs édesanyját magához véve kezdte el komolyabban számba venni gyermekkori emlékeit, felidézni, faggatni édesanyja fiatalkori alakját, megidézni, megszólítani édesapját és testvérét. Az idõs asszonnyal folytatott párbeszéd fejezetei gyakran kezdõdnek az "emlékszel, anyu" szavakkal. Elõkerül egy-egy szemcsés fotó, a csobánkai vidéki emlékek, az édesanya mindig frissen, világos ruhában, fodrászolt frizurával áll az utcán, a szikár édesapa szinte áldón tartja nagy tenyerét újszülött kislánya fején, a mosolygós kisöcsöt a kamasz nõvére emeli magasba. A napló, a memoár, a dialógus és a családi fényképalbum sajátos keveréke a különös, varázslatos atmoszférájú mû, mely a szemérmesen elhallgatott szeretet, az igazán fel nem róható mulasztások miatti elfojtott lelkifurdalás, a gondoskodás szorosabb kapcsolata által kiváltott érzések kibeszélésének, megvallásának õszinte szándékával szólnak - a hasonlóan érzékeny intellektusú olvasókhoz.